Találtam egy cikket ma, ami azt fejtegette, hogy elfogadható-e ha egy nő elhagyja a családját (gyerekestül). Nem is ez a lényeg, számomra ez nem kérdés, nem tudnám soha elhagyni a lányomat. Inkább a hozzászólások....

Döbbenet volt nekem mennyi a kiborult nő, a házasságban, párkapcsolatban élő anya, aki úgy érzi neki kinyúvadni se ér, és basszus annyira nagyon magamra ismertem.... Az egy évvel ezelőtti énemre. Amikor lábon hordtam ki hörghurutot, fülgyulladással fűszerezett arc- és homloküreggyulladást, mert én nem lehettem beteg, mindazok ellenére, hogy Mazsiapu hipermarketben dolgozott, én vásároltam be, hordtam fel a másodikra gyerek+babakocsi+szatyrot.... Meg hogy nem becsültek meg, mint nőt, mint társat, sorolhatnám. És én is egy darabig foggal-körömmel védtem a családot, vártam valamire.... mire? Mittudomén, hogy változik majd, mondogattam én hogy ez nem jó, az nem jó, nem történt semmi. Másfél év telt így el. Aztán amikor egyik napról a másikra összepakoltam és eljöttünk, volt értetlenkedés....

Így, hogy már több, mint fél éve élek kettesben Melivel, biztosan mondom hogy nem bántam meg. Nem azért mert "önmegvalósítok", mert sok dolog nehezebb így, persze, de tudom hogy nekem kell megoldani, és nem nekünk kellene, de mégis csak én csinálom. Ez persze nem azt jelenti, hogy szeretnék egyedül lenni, dehogy. Nagyon szeretnék egy társat magam mellé. De az, akkor jó döntés volt, tudom.

Nem akartam ezt feltétlenül én odaokoskodni azoknak, akik azt mondják úgy érzik teljesen kikészülnek a jelenlegi szerepükben, de a család az első és válásellenesek, kívánok hogy meg tudják oldani a gondjaikat. De én, ahogy körbenézek a környezetemben, meglehetősen kevés családnak sikerült ez.... Szomorú azért.