Az egyik legnehezebb dolog rádöbbenni arra, hogy ha valamiért mindent megteszel, ami tőled telik, sőt, sokszor erőn felül, reménykedsz, vársz, vágyakozol, szeretnéd, AKAROD, van egy pont, amin túl nem megy. Mert vannak emberek, helyzetek, körülmények, amik mellett te nem rúghatsz labdába, és a te erőfeszítésed soha nem esik olyan megítélés alá, amit szeretnél. Kudarc, csalódás. Nagyon szar.
És akkor hirtelen úgy érzed magad, mint a drogos az elvonó első pár napján. Fizikailag fáj a hiánya, csak arra tudsz gondolni, hogy de csak még egy picikét hadd kapjál belőle, nem baj az sem, ha utána soha többet. De a "csak még egy picit" után ugyanolyan rohadt az a pár nap, hét, túl kell ezt élni valahogy. Persze, ment már nekem többször, biztosan fog most is, mégis úgy érzem, ennél jobban még sose fájt.
"- ..., mert már nem bírom tovább. Igen, szeretem Luke-ot és szeretnék feleségül menni hozzá, de Ő és én külön világban élünk, és ő csak ennyit tud adni nekem. És ez nekem nem kell. Ha Luke-kal vagyok, akkor vele is akarok lenni, de ezt nem érti, pedig vártam, egek, mennyit vártam. Mintha Luke egy kocsit vezetne, érted, én be akarok ülni az anyósülésre, de Ő bezárta az ajtót, ezért a lökhárítóba kell kapaszkodnom. Még csak azt sem kérem, hogy nyissa ki előttem az ajtót, csak azt, hogy ne zárja be és mondja azt, hogy pattanj be, de nem, erre se képes, úgyhogy kapaszkodom a lökhárítóba, miközben az élet a kocsival együtt elszáguld, és csúnyán összezúzom magam és felhorzsolódik a bőröm és fáj. Nagyon fáj. Ezért tegnap elengedtem a lökhárítót, mert már nagyon fájt. Nagyon fájt."
