Ma rájöttem, hogy tényleg utálom a bringásokat, amikor a Király ucában a péktől kilépve ez a barom majdnem nekemjött. Nem kaptam gyors lefolyású szívrohamot, amikor hatalmas kerékcsikorgást hallottam balról..... ááááááá dehogy, azt se tudtam most mi lesz, mi történik, egyáltalán mi az, ki az. Tököm tele már a városi közlekedéssel, még így is hogy gyalog.... Azért ez a legalja már.
Viszont utána olyan büszke lettem magamra. Bevásároltunk, és a bolt bejáratánál Meli behisztizett a forgóajtónál, se be, se ki, nem jó így nem jó úgy, de nem tartott hosszú percekig, persze mögöttünk már jött a jóindulatú megjegyzés: "Hölgyem esetleg bemehetnénk mi is?". Betessékeltem a gyereket, ez a barom még mindig morog mögöttem. Első felindulásból szerettem volna elküldeni a bús francba, aztán helyette inkább rámosolyogtam és megkérdeztem, hogy azért ugye tudott várni egy percet, és megköszöntem a türelmét. Természetesen erre azonnal jött a villámválasz "Azt hittem be se mennek olyan jól elvoltak ott". Pf, na itt már tényleg azt éreztem hogy nem fog menni a vigyor se, úgyhogy inkább nem reagáltam.
De tényleg, vállon veregetem magam, nem mondom hogy nem bosszantott fel, de örülök hogy sikerült így kezelnem.
Hétvégére pedig egy Sade, a nem összebújós fajtából nekem, meg a gondolataimnak.
"I'm at the borderline of my faith, ....
...In the frontline of this battle of mine
But I'm still alive"
